Igazság szerint csak azért írok, mert láttam valamit, amit ki kell írnom magamból, mert dühít és idegesít a tehetetlenségem.
Alapvetően semmi extra, vagy brutális: egy törött lábú cicát.
Az állomástól sétáltam hazafelé, amikor az árokból, a füvön áttörtetve rohant felém nyávogva. Nem tudom, hogy mit akart tőlem, erős a gyanúm, hogy kábé mindenkihez odament, akivel találkozott, a lába is ezt mutatta. Nem nyílt törés volt, de teljes, két centivel a mancsa felett. A kis buta mindig rá is lépett, és így teljesen visszafordult, már nem is a talpára, hanem a felső részre lépett.
De ugyanolyan kedves és aranyos volt, mint bármikor, egy kis szagolgatás után dörgölőzött, dorombolt, és csak akkor nyávogott, ha hozzáértem a lábához.
És frusztrál, nagyon idegesít, hogy nem tudtam érte csinálni semmit. Gondoltam rá, hogy helyre teszem a lábát, de mindenki tudja, hogy milyen a rosszul összeforrt csont, ráadásul tele lehetett az egész szilánkokkal. Amikor az előző cicám, Ficak törte el a lábát, nem nézett ki ilyen csúnyán, de leborotválták a lábát és jó hatcentis vágás kellett a műtéthez, majd három hét gipsz.
Aztán gondoltam arra is, hogy a testéhez kötöm a lábát, de nem találtam olyan hajlatot, ami ép volt, és nem is volt nálam semmi kötözőanyag.
Végül próbáltam rávenni, hogy vezessen el a házhoz, ahonnan jött, és akkor becsengetek, hogy nem az övéké-e a cica, de esélytelen volt.
Erős a gyanúm, hogy minden szépen el lesz rendezve, mert látszott rajta, hogy házikedvenc, ápolt, jó húsban volt, biztos, hogy egy féreg sem volt benne, tehát estére legkésőbb megtalálják és elviszik orvoshoz.
De mégis, ritka szarul érzem magam. És megint rájöttem, hogy az állatok mennyivel jobban megérdemlik a gondoskodást, mint sok ember, és általában mégsem kapják meg.
Komolyan elkezdtem gondolkodni az állatorvosin. Mert ha már az lennék, akkor "egyszerűen" hazavinném és megműthetném. Mert tudnám, hogy mit csinálok.
Aki szereti az állatokat, az gondolom megért. Ááááhh, remélem találkozok még vele később, jobb körülmények között :)
