Tegnapelőtt Márk nyert valamilyen jegyet egy könyvtári versenyen. Én már akkor röhögtem, hogy gratulálok, értelmes dolog egy nappal a koncert előtt odaadni a nyereményt, hát ki tud olyankor már szervezni? Aztán nem is foglalkoztam vele, elfelejtettem.
Másnap reggel, még első óra előtt Márk odajött hozzánk, hogy van két jegye az esti, MüPában rendezendő Keio Wagner University Orchestra koncertre, és hogy ő nem tud elmenni. Megkérdezte már Annáékat, hogy nem kell-e nekik, Anna pedig felénk irányította.
Kis oldalbaböködés és telefonálgatás után Ágival köszönettel elfogadtuk a jegyeket. Nekem aznap még be kellett (volna) fizetnem a régi zenesulimba a vonó javításáért felszámolt összeget, és pénteken immáron másodszorraballagtam el a zenesuliba, hogy odaadjam nekik azt az 5000 forintot, amit egyébként nem is nekünk kellett volna kifizetni, mert már nem vagyok tag, és tagként is kérhettem volna számlát a suli címére, de hihetetlen jófejségünknek hála azt mondtuk, hogy kifizetjük. És miután pénteken ismét elmentem, hogy fizessek, mert csütörtökön nem volt benn senki, rá kellett hogy döbbenjek, hogy pénteken sem voltak többen. Szóval teljesen feleslegesen tetettem fél órával későbbre a kémia korrepemet, és volt ezért nekem kevesebb időm arra, hogy egyek és egyéb ilyesmi a koncert előtt. De azért megcsináltam, és ettem Ágiéknál finom olasz tésztát sajttal, amit korábban az árkádban vettem. Ági, ági anyukája pedig bevitt minket az Örsig, a tündér.
És úgy igazából nem tudom, hogy el akartam-e menni a koncertre, vagy csak az új éltstílusom (benne lenni mindenben) kezdte átvenni felettem az iránytást, de út közben valahogy nem sok kedvem volt menni. De azért mentünk.
Aztán...
Már az is ütős volt, ahogy bevonultak, mert sokan voltak és mivelhogy japánok, így még a hajuk is csaknem egyen-színű volt. Ági egy csomó lány látott világosított hajjal, én csak egyet vettem észre, meg egy fiút, de az előadás közbeni szünetben kitárgyaltuk, hogy melyikük hogyan is öltözködhet az átlag napokon.
Aztán amikor megszólaltak! Először egy Wagner opera- nyitányt játszottak, amiről azt hittem, hogy nem ismerem, de valójában mégis, legalábbis voltak benne ismerős dolgok. Másodikként Csajkovszkíj Hattyúk Tavából részleteket - attól még a hideg is kirázott. már rengetegszer hallottam CD-n, láttam belőle felvételeket, de ennyi közel magamhoz még sohasem éreztem.
És szégyenlem magam, mert nem tudom, hogy melyik az a rész, de volt benne egy gyönyörű hegedű szóló.
Ide tartozik, hogy egy magas(!), helyes japán fiú, aki, mivel tudjuk róla, hogy egyetemista, nem lehet több huszon-x évesnél, volt az első hegedűs, és én (vagy Ági is? Nem tudom, ő csak akkor helyeselt, amikor megemlítettem neki) rögtön az elején kiszúrtam. Ami azért furcsa, mert engem az első hegedűsök irritálni szoktak, meg rendszerint olyan nagy arcúnak tűnnek, de ő percíz volt, szerény és fegyelmezett - egyébként a teljes zenekar az volt.
És ő játszotta a hegedű szólót, de úgy, hogy meg kellett fognom valakinek a kezét (jelen esetben Ágiét), hogy ne... Mit is? Nem tudom. Talán, hogy ne szálljak el.
És ez később duetté formálódott, és akkor már az eslő csellistával játszottak együtt, felelgettek, olyan szerelmes volt. És ami még nagyon tetszett, hogy a fiúé volt a magasabb szólam (hegedű), amitől még különlegesebbé vált.
Utána szünet volt, majd Beethoven. Jó volt, monumentális, ütős, szép. Aztán Bartók, ahol én csak lestem, de a közönség nagy része mozgolódni kezdett. Sőt, a darab fele tájékán már nekem is kezdett sok lenni. mert az addig szép és jó, hogy valami magyart akartak a végére, de Bartók nem volt jó húzás, attól függetlenül, hogy azok számára, akik tanulnak zenét egyet jelent a ***** nehézzel. És tényleg, nagyon jól elfoglaltam magamat azzal, hogy a vonós szekció munkáját figyeltem (főleg a csellósok akkord-pengetős része volt brutális), de azért negyed órán keresztül így is sok volt.
De vastapsot kaptak, többszöri viszatapsolást, amit két plusz darabbal jutalmaztak, egy - a számomra ismeretlen - talán japán zeneszerző művével, és Brahms V. Magyar táncával; azon már majdnem sírtam, a régi zenekarban az első öt kedvenc darabomban benne volt, és nagyon-nagyon jó volt ezt a darabot méltó előadásban meghallgatni.
És most hiányzik az együtt játszás, úgyhogy sürgősen keresek magamnak egy klasszikusokat játszó zenekart.
A hazaúton - saját etikai értékrendem miatt meg nem említhető okokból kifolyólag - Ágival elátkoztuk az összes pasit, kivétel a ahelyes japán elsőhegedűst, a családtagjainkat, Bencét és kb az összes fiúismerősünket.
És örültünk neki, hogy van a számunkra Emilie, akit egyre jobban meg lehet érteni.
Értem apa eljött az örsre és megkértem, hogy vigyük haza Ágit, szóval végül minden szép és majdnem jó volt.
Márknak finomcsokit veszünk, hálánk jeléül.
~ megint túl sokat írtam -.-'
